Az egész április 4.én kezdödött. Egy ismeretlen fiú vett fel MSN-re, hogy honnan is ismerjük egymást. Azt hittem egyik kajakos ismerősöm vett fel az új címén, és csak hülyéskedik. Pár perc múlva rájöttem, itt nem stimmel valami. Elkezdtem kérdezősködni, és kiderült, hogy az egyik edzés társammal ment tavaly párost, és én bejelöltem iwiw-en. Elkezdtük beszélgetni, jófejnek tűnt. Éppen a következő 2 hétben jöttek hozzánk Szarvasra edzőtáborba, (furcsa volt ez a véletlen, eddig nem volt nálunk Magyar Ifjuság Keret edzőtábor, épp most mikor megismerem őt?) Az első héten 1-2 köszöntünk egymásnak, néha néha talán elkaptuk egymást nézését, de semmi számottevő nem volt. Hétvégén mikor hazament, beszélgetünk, és mondtam az egyik barátnőmnek, hogy milyen jó fej. Ő elkérte a címét. Pár perc múlva elkezdtek beszélgetni, és 1-2 órán belül összejöttek. Rettentően rosszul esett. Végre volt egy fiú, akivel úgy tudtam beszélgetni, hogy nem volt bennem feszültség, félelem. Hozzáteszem, ritka, ha fiúkkal úgy tudok beszélgetni, hogy nem áll görcsben a gyomrom.A lényeg, hogy a következő héten úgy kellett odakisérnem a barátnőmet az utcára, hogy tudtam, azzal a fiúval fog találkozni, akivel hétvégén összejött, akivel én hozztam össze, azzal a fiúval, aki nekem már akkor tetszett. Teltek a hetek, amellett hogy nekem tetszet a fiú, jó barátságba kerültünk. Úgy gondoltam, nehéz lesz csak barátságot fenntartani egy fiúval aki tetszik, de lehet hogy egy olyan barátság szövödik közöttünk, ami többet ér egy szimpla tetszésnél. Így is lett, úgy tekintettem rá, mint egy barátra. Persze mindig piszkált valami, ott legbelül. Elérkezett az év első fontos versenye, a maratoni bajnokság, ott, ahol Ő lakik. Győr. Pénteken mentünk, suli után, hisz nekünk hajószállító vontával, több mint 5 óra volt, megállás nélkül. Szombaton beszéltem vele először, hisz pénteken a barátnőmmel volt, szombaton pedig jött a barátnőmhöz a futama előtt. Először igazából délután- este fele beszélgettünk, mikor vége lett az ő futamának is. Nem sokat tudtunk... Jött az egyik szolnoki ismerősöm, kinek leginkább feltűnési visszketegsége van, mint barátsága. Kihisztiszte, hogy kisérjük el a szállásukig. Hát féluton valamivel megsértettek{máig nem emlékszem rá:)} és visszafordultam, és ott hagytam őket... Úgy éreztem nem kellett volna, de jó döntésnek bizonyult. Akkor. Fél óra múlva, ülve a parton, valamit éreztem. Valamit, ami azt sugalta, nekem el kell indulnom aoda, ahol ő lakik. Nem volt messze, 3 perc gyalog... Mikor befordultam az utcára, megláttam. Akkor ért éppen haza. NEm tudtam mit tegyek. Álljak ott meg, forduljak vissza, vagy menjek oda. Utobbit tettem. Kértem kisérjen el a kollégiumig, ahol a szállása volt sok kajakosnak. Éreztem, nem érdekel annyira, inkább az, hogy beszélgessünk. De azt is éreztem, hogy ez nem szimpla beszélgetés lesz. Hát nem is az volt... Lassan sétáltunk, és megkérdezte, mit is szeretnék tőle... Mondtam neki, hogy semmit, mely igaz is volt- meg nem is. Viszont a szemében volt valami... Meg kérdeztem, ő mit is szeretne tőlem... Jó párszor megkérdeztem tőle, mikor megálltunk a kolesztól látótávolságtól, ő megmutatta, hogy az amit én keresek... Majd megkérdeztem hogy de tényleg... Ő mit is szeretne tőlem. Egy csók volt a válasz... Melyet a mai napig sem értek. Az nap a lány szakított vele. Mi persze maradtunk barátok, és mint ha semmi sem történt volna. Persze nekem minden nap eszembe jutott valamiről. Mindig történt valami, ami újra-újra- és újra nem engedte, hogy elfelejthessem azt a csókot. Rá 2 hétre volt ismét verseny, melyen újra találkoztunk. Tényleg mintha nem történt volna semmi, beszélgetünk, hülyéskedtünk, semmi komoly dolog nem volt. Megkapta az edzőjétől a fényképezőt, vegye fel a futamokat. Mondtam, inkább kezelem én, az ő kezébe semmi elektronicus dolgot adni nem szabad :) Elmentünk sétálni, már akkor valami furcsa volt, úgy bizserget a levegő... Beszélgettünk, és hülyéskedtünk, kinél legyen a fényképező...  Megfogta, a nyakamba akkasztotta, és odahúzzot magához - majd megcsókolt. Mintha egy életre való sebet szakítottak volna fel... Kavarogtak bennem az érzések. Tudtam, nem lett volna szabad. De mégis jól esett, éreztem, ennek így kellett lennie... Még félóráig voltunk együtt. Volt amikor megfogtuk egymás kezét. Ilyenkor azt éreztem, mintha valami forróság áradt volna szét testemben. Talán keztem érezni, hogy már jóval több ez, mint szimpla barátság... Még mindig úgy álltam hozzá, hogy csak barátság, de egyre nagyobb volt az a belső kényszer, megtudjam, miért is csinálja ezt. Hisz soha nem kérdeztem tőle- soha nem is mondta. Gondoltam, mikor legközelebb négyszemközt leszünk, és olyan lesz a légkör, megkérdezzem, hogy „most akkor ez, hogy is van” de nem került sor rá, soha nem volt rá alkalmas az idő. Az utóbbi pár hétben szóba került a szeretlek szó, ami nekem ebben a kapcsolatban furcsa volt. Egyre többet beszélgettünk a kettőnk kapcsolatáról. Hogy mit is érzünk egymás iránt. Volt, mikor megkérdezte - szereccccc- csak annyit tudtam rá mondani –igen.- Erre mit tud mást mondani az ember? Nem mondhatom, hogy nem , mert valamit érzek. Így hát maradt: igen. Egyre sűrűbb lett ez a kérdés, és volt már, mikor nem bírtam ki, és megkérdeztem: és te? Mindig az volt rá a válasza: igen. Néha úgy éreztem, megfordult volna a kocka? Eddig én éreztem iránta többet, mint ő irántam. Most megfordult volna? Talán ő már többet érez, mint én? De ez az érzés nem tartott sokáig. Lassacskán éreztem, ez már rég nem barátság. Legalább is felőlem nem. Egyre inkább éreztem, sokkal komolyabb érzelmeket fűzök hozzá. Sokat beszélgettünk- most mit is érzünk egymás iránt. Odáig már sokadjára eljutottunk: szeretjük egymást. Valakinek innentől teljesen logikus lett volna, hát nekünk cseppet sem. Éreztem, ez felőlem nem a maximum szerelem, ő pedig semmi féle komolyabb kapcsolatot nem akart kialakítani. Úgy mentem el múlthét hétvégén az Ifjúsági Országos Bajnokságra, hogy nekem ez így nem jó, le kéne tisztázni a dolgokat. Hát nem így sikerült. Még bonyolultabb lett talán az egész. Miután szombaton nem sikerült neki a tovább jutás, a szombat délutánt nagy részben együtt töltöttük. Futamokat néztünk, beszélgettünk, hülyéskedtünk. Úgy éreztem, nincs vége a napnak. Ültünk a fa alatt az árnyákban, és valahogy összetalálkozott nézésünk. Mindig jó móka volt, hogy meddig bírunk egymás szemébe nézni. Hát általában én nyertemJ De most más volt… Valahogy mikor igazán a szemébe tudtam volna nézni, valami belülről, mint vulkán kitört belőlem. Egy nagy forróság. Nem voltam képes hosszan a szemébe nézni percekig. Aztán mégis sikerült. Egy idő után meguntam a dolgokat, felálltam és megkértem sétáljunk el valamerre, soha nem voltam olyan típus, aki egyhelyben maradt bármikor is. Elsétáltunk egy kis utcába. Éreztem, nem véletlenül vagyunk ott. Csak mosolyogtam és mosolyogtam. Másra nem voltam képes. Megfogta a kezem, és odahúzott magához. Éreztem ott van mellettem, éreztem, illatát, éreztem, hogy egyre jobban dobog a szívem. Megcsókoltuk egymást, és éreztem, ez már nem olyan, mint előtte. Ez nem ez a kis komolytalan viccelődés, mint régebben. Más volt az, ahogy megcsókolt, más volt az, ahogy hozzám ért, és egymáshoz bújtunk. Ezt nem tudom mihez hasonlítani, hisz ilyen még nem volt. Megkérdeztem, szeret-e, azt mondta igen. Nekem ez soha nem kielégítő válasz. Nem is volt, nem is az, és soha nem is lesz. Megkérdeztem, hogy mennyire. Nem kaptam rá szóban választ. Megszorította a kezem. Ez felért ezer szóval. Rájöttem: most tényleg, most igazából szeretem. Ez az az érzés, amikor mondhatom: feltétel nélkül szeretem. NAGYON. Amikor már nem érdekel kivel – hova megy, mikor nem esik borzasztó rosszul, ha egy másik lányról beszél. Mert érzem, hogy szeret. Elbúcsúztunk, de a este még találkoztunk 2 perce. Másnap furcsa volt. Mintha semmi sem történt volna. De… visszagondolva… Rosszul esett, hogy nem volt semmi, de még mindig örülök, hogy volt az a délután. Itthon ülök a kertben, 5 réteg ruha alatt, nézve a hullócsillagokat éjfél után. Rájöttem SZERETEM. Mikor már nem izgat, milyen lánnyal hova megy, mikor már , megbízom benne… Bizalom. Amit nehezen harcolta ki magának, bizalom, ami azt hitte, mindig volt neki. Sajnos ebben az egyben csalódnia kellett. Nem volt mindig feltétlen bizalom. Sajnos volt, mikor már úgy éreztem, elnyerte bizalmam… És pár nap múlva, azzal az erővel el is veszítette. De soha nem tudod olyat tenni, mellyel kiharcolta volna, hogy ott hagyjam. Mindig megbocsájtottam, és most már szeretem annyira, hogy meg is fogok. De egy dolog van, amit ha megtesz, nagyon kevés esély van, hogy kijavítsa. Ha egyszer, valamikor összejövünk, és megtesz. Az ha megcsal. Úgy vagyok vele, hogy inkább szóljon, nem szeret, de vagy szeret annyira, hogy én, vagy nem szeret annyira, hogy együtt legyünk. De hát nem vagyunk együtt… És valószínű, hogy nem is leszünk. Úgy érzem, talán mégsem szeret annyira, hogy bevállalja. Vagy csak éppen nem akar felvállalni. Nem tudom. Ő biztos tudja. De ő nem akar „komolyabb kapcsolatot."

Hát ennyí, nem mondhatjátok, hogy nem voltam bő és részletes...

Holnap újra itt.:) vagyis inkább ma este :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.